Fontes Tatabánya

 

 

A személyszállító kas feladata volt a bányászok szállítása az aknába és vissza. A lift az ellentétesen mozgó pályán két egymás fölött elhelyezett kasból állt. Jelenleg mindkét kas a lift épület földszintjén van kiállítva, mivel a bánya fejtési szintje le van zárva. A restaurálás során a földszinti épületben lévő tárgy együttest kel restaurálni és konzerválni.

A tárgy együttes áll a két liftegység mozgását biztosító állványszerkezetből, valamint e állványszerkezetben futó két dupla kasból. Az állványszerkezet magassága jelenleg 12 méter. Különféle profilú acélból készítették és szegecseléssel, hegesztéssel állították össze. A kasok 167x109x194 cm. nagyságú 8x8 és 10x10 cm-s acél L profilból készült vázkeret alkotja szegecskötéssel, melynek két oldalára a csúszó sínek felöl 1mm vastag vaslemez borítást erősítettek szegecseléssel. A mennyezeti részen alakították ki a drótkötél bekötési helyét. Az alsó részen a keretre erősítették a 6 mm vastag járólemezt és a csille síneket.

 

A gépek a bányaművelés befejezése után kerültek a múzeum tulajdonába.

Mint műszaki tárgyak bekerüléskor elhasznált állapotúak voltak, a felületükön enyhe korrózió alakult ki. A mozgó alkatrészek csapágyak beálltak, nem mozdíthatók. A fém felületeken a festék felhólyagzott hiányos. A szerkezeti részek hiányosak, deformáltak, töröttek. A fém felületet a korrózió nagymértékben károsította. A lemez felületek átlukadtak, rossz megtartásúak. A kötő elemek sérültek korrodáltak. A műtárgyak állapota elérte azt a romlási szintet, hogy ha szeretnénk megmenteni őket az utókornak nem várhatunk tovább a konzerválással és restaurálással.

A gép alkatrészei piszkosak, rajtuk por és szerves anyag lerakódások vannak. A gépek szerkezeti részeiről a felületi védelmet biztosító festékréteg 90%-ban lekopott. A hosszú ideje tartó nem megfelelő tárolás miatt, a lekopott részeken a korróziós folyamatok már komoly felületi károsodásokat okoztak. A szerkezeti részeken sok deformálódás látható.

 

Fizikai korrózió: Felületük koszos, kopott, karcos. A festékréteg lemezesen válik el a felülettől. Néhány elem szerkezetileg rossz megtartású. Helyenként korábbi szakszerűtlen javítás látható a tárgyak felületén.

 

Kémiai korrózió: A felületükön lévő bevonat a levegő nedvességének hatására elvált a felülettől, és a vasszerkezeti elemeken vasoxid (Fe₂O₃), és vas-szulfát (Fe₂SO₄) jelent meg. A kovácsoltvas, és acél részek a nedvesség hatására korrodálódtak.

 

A szerkezeti elemeket, lemezeket többféle módon építették össze csavarokkal, szegecseléssel vagy hegesztéssel.

A csavarok kötés létesítésére vagy mozgás átszármaztatására szolgálnak. A kötő- és szorítócsavarok általában fejjel készülnek, ezek a fejcsavarok, vagy ha fej nélkül, ezek az ászok csavarok. Olykor használtak különleges csavarokat is amikor a kívánt cél normális csavarokkal nem volt elérhető, pl. alap-, támasztó-, feszítő-, szemcsavarok stb..

Csuklóknál, rudazatoknál különböző kiképzésű csapszegeket alkalmaztak.

 

 

A hegesztett kötések a munkadarabok tartós egyesítésére alkalmasak. Leggyakrabban acélokhoz alkalmazzák

A csúszó és forgó felületek közti súrlódás csökkentésére használják. A gépeken csúszócsapágyakat és golyós csapágyakat használták. Anyagukat tekintve ólombronz és acél csapágyak. Golyós csapágyakat főleg a meghajtó egység esetében használták.

 

- tisztítás

- szilárdítás

- felvált rétegek eltávolítása

- kiegészítés, rés és lyukkitöltés, kiváltás

- felületvédelem

- dokumentálás

- további, vagy újra károsodás megelőzése

- szükséges kötőelemek cseréje

A restaurálást a műtárgy együttes nagysága miatt több ütemben célszerű elvégezni. Szerkezetileg a tárgy osztható, így mód nyílik, hogy az öt szerkezeti egység restaurálása ne egy időben történjék. Első ütemben legfontosabb lenne a jobb oldali alsó kas restaurálása történt meg. Ez az egység van a legrosszabb állapotban. A tetőn befolyó esővíz igen komoly korróziós károkat okozott.

 

Miután a lift teljes szétszerelésére nincs lehetőség, így teljes restaurálásról nem beszélhetünk. A lehetőség szerinti megbontás után végeztük el a felületek száraz és szerves oldószeres tisztítását. A felvált festékrétegeket mechanikus tisztítással kellett eltávolítani A fém felületeken az oxidrétegeket szemcseszórással és drótkorongozással szüntetjük meg, majd ferrópaszittal és Noveroxal kezeljük. A sérüléseket, deformálódásokat kijavítani. A fém felületeket korrózióvédő alapozóval kezelni, majd két réteg eredetivel megegyező színű és jobb időjárásálló festékkel bevonni. Azokat a felületeket melyekhez nem fértünk hozzá, meleg szintetikus olajjal szórjuk meg. A súrlódó felületeket savmentes konzerváló zsírral kezeljük. . A tárgy-együttes restaurálását elemeire, fő szerkezeti egységekre szétszerelve kezdjük meg, el kell távolítani a segédberendezéseket is, hiszen más-más megoldásokat kell alkalmazni a különböző technikával, és anyagból készített elemeken, és ez a hozzáférhetőségszempontjából is célszerű. A leszerelhető alkatrészeket egy külső műhelyben, a méretük miatt elszállíthatatlan részeket a helyszínen kell restaurálni.

 

 Restaurálás:

a tárgy olyan kiegészítése, amely az eredetit lehetőleg megközelíti, de eközben a tárgy a maga eredetiségében nem károsodhat. A művek történeti és esztétikai megőrzésére törekvő olyan műveletek, melyeknek célja, hogy kulturális értékeink a lehető legkisebb beavatkozást elszenvedve, a hitelességüket megőrizve a lehető leghosszabb ideig fennmaradjanak, megőrződjenek.

 

A beavatkozást a minimumra kell csökkenteni és a legmesszebbmenően tiszteletben, kell tartani a tárgy történeti, esztétikai egységét, hitelességét. A rekonstrukció során (szerkesztés, analógiák nyomán) alapkövetelmény, hogy a kiegészítés mind anyagában, mind kivitelében biztosan megkülönböztethető legyen. A kiegészítés azonban ne üssön el nagyon az alaptól, s ne zavar az összhatást. Ha technikailag lehetséges, a beavatkozás ne legyen visszafordíthatatlan. Ne zárja ki a későbbi, esetleges újabb restaurálási, konzerválási munkát, és ne gátolja meg a tárgyban rejlő információ későbbi feltárását. Minden restaurátori munka alapja a hiteles dokumentáció.

 Ezt szolgálja a restaurálási napló, amelyben a restaurálásra vonatkozó összes dokumentum együtt van. Tartalmazza az alkalmazott vizsgálati módszereket és azok eredményeit, a röntgenfelvételeket, a különböző fázisokban készült fotókat, a tárgy állapotának leírását, esetleg rajzait, az alkalmazott konzerválási módszerét, a felhasznált vegyszereket, a restaurálási eljárásokat, a restaurálás menetét, a tárgy jelen állapotát. A dokumentáció fontos része a tárgy védelme és a restaurálásának eredményei védelmében a tárolási javaslat.

A tudományos vizsgálat célja a tárgy értelmezése, információinak megismerése, a megőrzendő információk meghatározása, a tárgy konzerválási szükségleteinek felmérése. A vizsgálatok fő célja a szerkezet statikai állapotának az ellenőrzése, és megállapítani mely szerkezeti elemeket, kötőelemeket kell okvetlenül cserélni.

Miután a gépek nem lesznek működőképes állapotba hozva, a csapágyak csapágyhézagainak nagyobb mértékű kopása esetén sem indokolt a cseréjük.

Igen jelentős technikatörténeti értéket képviselnek ezek a  műtárgyak, történeti és műemlék jellegükből adódóan. Felbecsülhetetlen anyagi és eszmei értékkel bírnak. Szakszerű restaurálásukkal eszmei és esztétikai értékét őrizné meg a műtárgy együttes az utókor számára.

A restaurálás során nagy szükség van azokra a gépmesterekre, akik annak idején ezekkel az eszközökkel foglalkoztak, mivel a dokumentációk hiánya miatt gépismerettel már csak ők rendelkeznek. A restaurálás minél előbbi elvégzésére nagy szükség van, mert ezek az emberek egyre nehezebben találhatók meg.

A restaurálás speciális felelősséggel járó tevékenység, ennek során a restaurátor pótolhatatlan eredeti műveket kezel, melyeknek jelentős művészim, történelmi, tudományos, kulturális, társadalmi, vagy kereskedelmi értékük van. Ezen tárgyak értéke előállításuk módjában, történelmi dokumentum jellegükben, valamint eredetiségükben rejlik. Sokszor függetlenül attól, hogy művészi szempontból rendkívüliek-e, vagy pedig egyszerű, a mindennapi élet tárgyai. A restaurálás során, a tárgyon található információkat őrizzük meg az utókor számára, így ebben az értelemben a restaurálás egyenlő az információmegőrző tevékenységgel. Más értelemben a restaurálás egyenlő az optimalizálással, vagyis a kulturális emlékeken található információk közül a lehető legtöbb megőrzésével. A restauráláshoz szorosan kapcsolódik a kulturális emlékeken található olyan információk kiolvasása, melyek szabad szemmel nem láthatók. Ezeket az információkat természettudományos vizsgálatok segítségével sikerül feltárni. A restaurátor tevékenységének három fő eleme a tisztítás a konzerválás és a restaurálás. Ma már a restaurátor munkakörbe beletartozik a passzív műtárgyvédelem is.

 

 

 

Tisztítás: a tárgy felületi kezelése, a rárakódott szennyeződés vagy oxidréteg eltávolítása, amely lehet fizikai (mechanikus) vagy kémiai (vegyi).

A lift elemeit olajos szénpor, és vastag korróziós réteg borítja. Első lépésben ezeket a felületi szennyeződéseket távolítottuk el, majd nagynyomású vizes tisztítás következett. A felületen maradó olajos szennyeződéseket szerves oldószerrel tisztítottuk. A felületen megmaradt festékréteg fémfelületekhez való tapadása sok helyen gyenge és hólyagos, ami a festék réteg alatti korrózióból fakad. De nagymértékben hozzájárult, hogy a lift hosszú ideig ki volt téve az időjárás változásoknak felületi védelem nélkül. A több helyről vett festék minta vizsgálatakor míniumos alapozási nyomokat találtunk. A tisztítás utolsó fázisa a részleges szemcseszórás, ezzel nem csak a rosszul tapadó festékréteget távolítottuk el, hanem a már nagy felületen keletkezett korróziós termékeket is. A tisztítás az öntöttvas és acélprofilok esetén mechanikai módszerrel, drótkoronggal, illetve helyenként drótkefével történt.

A bronzból készült csapágyperselyeket lakkbenzinben áztatva tisztítjuk.

Konzerválás: a tárgy megtartására, környezetkárosító hatásaival szembeni védelemre irányul, részben a tárgy felületén és belsejében lévő bomló anyagok semlegesítésével, részben védőbevonat alkalmazásával. A konzerválás kémiai eljárás. Fontos szempont, hogy a tárgy megőrizze eredeti jellegét, patináját.

A fémtiszta felületeket passziváltuk majd a felületi egyenetlenségeket kigletteltük. Az oldalfalat borító vaslemezt újra cseréltük, majd szegecskötéssel rögzítettük. Az összes fémfelületet cinkkromátos alapozóval (trilakk) kezeltük. A teljes kiszáradás után az eredeti színnel megegyező de jobb időjárásálló fedőfestékkel festettük át két rétegben (trilakk fedőzománc).

Az öntöttvas és acél szerkezeteket Rust Block vaspassziváló anyaggal kezeltük. 

 

 

 

Tahi 2011. szeptember 10.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Riesing István

(Vértesi Erdészeti és Faipari ZRt., Tatabánya)

 

 

Az ipari forradalommal kezdődő és napjainkban is zajló robbanásszerű tudományos-technikai fejlődés lehetővé tette az ember környezetének nagymérvű átalakítását, mely sok esetben súlyos károkat okozott az élővilágban. Ezzel párhuzamosan távolodunk a természeti környezettől, ami többek között az ahhoz kötődő ismeretek és érzelmek alapvető hiányosságaiban érhető tetten. A 20. századra tehető azon felismerés széles körben való elterjedése, miszerint az emberiség szerves része a természetnek, s léte annak harmonikus működésétől függ. A folyamatjellegű „paradigmaváltást” az erőforrások túlzott kihasználásával járó környezetterhelések, és azok felszínre került hátulütői (édesvizek szennyezése, fajok kihalása stb.) eredményezték.

1. Természettudományi kutatások, eredmények és megfigyelések a Vértesben

 

A Vértes természettudományos kutatottsága nagy múlttal rendelkezik, a kutatások területi eloszlása azonban meglehetősen egyenlőtlen. A hegység tájföldrajzi, topográfiai, földtani és őslénytani megismerésének története a 18. század elejéig nyúlik vissza. Számos nagy tudós közül Taeger Henrik (1878-1939) neve mindenképp kiemelendő, hisz a Vértesről szóló behatóbb földtani tanulmányok a mai napig hivatkoznak munkájára.[1] A hegység déli lábánál fekvő Mór község körzetében tapasztalt nagy erejű földrengésről Kitaibel Pál, Tomtsány Ádám és Rhétly Antal készített jelentést, ami tartalmazta a világ első földrengéstérképét (!) (1810) is.[2] Kitaibel Pál, a 18-19. század nagy polihisztora nemcsak a Móri-földrengés leírásán dolgozott, hanem ő volt a hegység növényvilágának első neves kutatója is. Terepi munkát elsősorban Csákvár környékén végzett.[3] A Vértes növényvilágának feltárása Boros Ádám több évtizedes munkáját dicséri, ő találta meg 1953-ban a keleti gyertyánt (Carpinus orientalis) a Csákvár fölötti Haraszt-hegyen.[4]

A táj állattani irodalma szegényebb, a gerinctelen fauna tekintetében még mindig több az ismeretlen terület az ismertnél. A karsztbokorerdők talajának gerinctelen állatvilágát Loksa Imre tárta fel Csókakő és Csákvár környékén. A neves zoológus német nyelven megjelent rendhagyó műve szerint ezeken az élőhelyeken a vizsgált csoportok a következő fajszámokkal mutatkoznak: ászkarákok (Isopoda: Oniscidea) (4 faj), ikerszelvényesek (Diplopoda) (12 faj), százlábúak (Chilopoda) (15 faj), ugróvillások (Collembola) (39 faj), hangyák (Formicidae) (20 faj), pókszabásúak (Arechnoidae) (84 faj). Itt talál menedéket a hegység leghíresebb ízeltlábúja, az öves százlábú (Scolopendra cingulata) is.[5] Az utóbbi időben Kontschán Jenő a Vértesben több helyütt is rátalált e ritka fajra.[6]

Ornitológiai adataink többsége Csákvár, illetve a Zámolyi-medence térségére koncentrálódik. A kerecsensólymok (Falco cherrug) fészkeléséről Radetzky Dezső 1931-es, „Kerecsensólymok fészkelése a Vértesben” című közleményében találunk először pontos írásos forrást.[7] Hasonlóan a 20. század első felében közöl adatokat Vasvári Miklós a parlagi sas (Aquila heliaca) fészkeléséről.[8]

A Várgesztesi-medence élővilágáról készült korábbi feljegyzések sajnos messze elmaradnak a hegység keleti, délkeleti részeiről fellelhető szakirodalmaktól, de nem minden területen. Szerencsére – többek között - Várgesztesre esett az erdészet választása, amikor 1962-ben kibővítették az Erdővédelmi Figyelő-Jelzőszolgálati Rendszert, ami azóta folyamatosan működve óriási adathalmazt szolgáltat a medence gerinctelen faunájára vonatkozóan. A fénycsapda az első 30 esztendőben egész éven át üzemelt, ettől fogva 10 hónapon keresztül, márciustól december végéig működik minden évben.[9]

A fogott anyagból a következő taxonok kerültek feldolgozásra: nagylepkék (Macrolepidoptera), molylepkék (Microlepidoptera), szipókás rovarok (Homoptera, Heteroptera),legyek (Diptera), bogarak (Coleoptera, kivéve a Caraboidea és a Staphylinoidea csoportot), szúnyogok (Culicidae), tegzesek (Trichoptera).[10]

Célja az összegyűjtött rovarok tudományos feldolgozása és a feldolgozás eredményének mezőgazdasági és erdészeti kártevő előrejelzésre való felhasználása. A teljes anyag feldolgozása meghaladná e könyv kereteit, ezért a későbbiekben csak a nagylepkék közül mutatunk be néhány, a természetvédelem szempontjából is értékes fajt, ezek: Brachionycha syriaca (nincs magyar neve), molyhostölgy-levélaraszoló (Ennomos quercarius), sárga gyapjasszövő (Eriogaster catax), hangyabogáncs-törpearaszoló (Eupithecia graphata), tölgyfaszender (Marumba quercus). A felsorolt fajok mindegyike „vöröskönyves” (a Vörös könyv a Magyarországon kipusztult és veszélyeztetett növény- és állatfajokat veszi számba).[11] A várgesztesi lepkegyűjtés tekintetében különös évnek számít 1970, mert egyedül ekkor fogtak mind az öt fajból, és a molyhostölgy levélaraszoló rekord példányszámot adott.

A gerinces állatvilágról már a 18. századtól vannak írásos dokumentumok. Az Eszterházy család grófi birtokához tartozott a Gesztesi Uradalom. Ebben az időben itt példás erdő- és vadgazdálkodás folyt, melynek része volt a vadászat is. A vadászatok után lőjegyzékeket állítottak össze, amelyekben eleinte németül, később magyarul, faj, elejtési hely és idő szerint tüntették fel az elejtett állatokat. A feljegyzések igen érdekes támpontként szolgálhatnak Várgesztes múltbeli állatvilágáról (természetesen csak az akkoriban vadászott fajokról).

Ebben a forrásban találjuk az első madártani adatokat is. A következő vadászott madarakat említik: fürj, vadgalamb, rigó, pacsirta, sas, sólyom, héja, ölyv, erdei szalonka, bagoly, varjú, szarka, nyírfajd.[12] A feljegyzések nem adnak pontosabb meghatározást a fajokra vonatkozóan. A bagoly, rigó, varjú esetében csak találgathatunk, hogy mely fajok tartoznak ide és milyen arányban. Figyelemre méltó azonban a nyírfajd (Tetrao tetrix) jelenléte, mely azóta a farkassal együtt eltűnt a Vértesből. A pontatlanság alapja egyrészt a hiányos ismeret lehetett, másrészt valószínűleg nem tulajdoníthattak nagy jelentőséget pl. a baglyok megkülönbözetésének; a két ok természetesen függelmi viszonyban áll egymással.

Várgesztesre gondolva nagyon érdekes az a publikáció, amely 1926-ban látott napvilágot és a fakókeselyű (Gyps fulvus) majki előfordulásáról számol be.[13] Szem előtt tartva a Majk és Várgesztes között lévő alig 5 km-es távolságot és a dögevő faj táplálékszerzési stratégiáját – elképesztő magasságokba köröz fel, miközben az elhullott állatok tetemét keresi –, biztosra vehető, hogy hajdanában a Várgesztesi-medence is a fakókeselyű táplálkozó-területei közé tartozott. A kifejlett egyedek gigantikus méreteit jól reprezentálja a jellemző 250 cm-es szárnyfesztávolság.

A Vértes ritka fészkelőjének számít az erdei szalonka (Scolopax rusticola), várgesztesi fészkeléséről két adat áll rendelkezésre. Az első 1948-ból, amikor az állami erdőőr a Gadóc-oldalban akadt egy fészkelő szalonkapárra.[14] A második adat a Vörös-hegy délkeleti oldalán található Hideglyuk nevű szivárgóvizes területrészről származik, ahol 1981. június 11-én alkonyatkor Kluber János helyi vadász korrogó szalonkát hallott.[15]

A táplálékspecialista kígyászölyv (Circaetus gallicus) jelenlétéről a közeli, Kőhányás felé eső Német-völgyből Gergely nyomán van adatunk, aki a nevezett területen 1979. október 12-én egy példányt észlelt.[16]

Szintén a 18. századi lőjegyzékekből tudjuk, hogy Várgesztes környékén 1766-ban még 34 farkast (Canis lupus) ejtettek el, míg rókából (Vulpes vulpes) csak 32-őt. A farkas valamikori jelenlétére utal továbbá a Gesztesi-vártól délkeletre fekvő Farkashajtás nevet viselő terület is.

 

2.  A Várgesztesi-medence általános leírása

A Vértes hegység a Dunántúli-középhegység nagytájához tartozó Vértes-Velencei hegyvidék középtáj egyik kistája, azaz egy az idetartozó tíz kistáj közül. A Magyarország kistájainak katasztere[17] és a Magyarország Nemzeti Atlasza[18] szerinti tájfelosztás egybevág a geomorfológiai kőzethatárokkal. Geomorfológiai szempontból a Vértes-hegység Vértes-fennsíkra és Vértesalja hegylábfelszínre különíthető el. A hegylábfelszín teljesen körülöleli a fennsíkot, így a szomszéd területek mindenütt a hegylábfelszínnel érintkeznek.[19]

A Vértes peremterületén több, belső területein mindössze három falu létesült a történelem folyamán s ezek mindegyike a fennsíkba ágyazódott medencékben található. A hegység déli részében a bauxitbányászatról híres Gánti-medence Gánt községnek ad otthont, ettől észak-északkeletre helyezkedik el a Vérteskozmai-medence Vérteskozmával, melytől északnyugati irányban 3,5 km-re a Várgesztesi-medence, valamint Várgesztes község található.

A tektonikus eredetű hegyközi kismedencének minősülő Várgesztesi-medence ekképp a Vértes északnyugati részébe süllyedt. Az árokmedence egyedül nyugat, azaz a Vértesalja felől tekinthető nyitottnak, mert minden más irányból karsztos fennsík övezi, felszabdalva a maga szurdokhatású, nyirkosabb völgyeivel.

Vizsgált területünk kistáji léptékben is csekély kiterjedésű, területe mindössze 10 km² -re tehető, amihez azonban nagyfokú változatosság tartozik. Az alábbiakban sorra vesszük az okokat, amik az élővilág kiemelkedő sokféleségéért helyben felelnek. Elsőként az alapkőzetek említendők, melyek fizikai tulajdonságain – tömörség, szemcsézettség – az élővilág megtelepedésének lehetősége döntően múlik. Várgesztesen a talajképződésben hatféle kőzet vesz részt nagyobb súllyal.

Területünk magán hordozza a Vértesre meghatározott lokális mezoklíma vonásait, de azon belül igen nagy mikroklimatikus különbségeket mutat, ami a határhelyzetű növénytársulások megjelenésének háttere gyanánt is megemlítendő.

A domborzat meglehetős állandósága jó alapnak tekinthető, ha az éghajlat-módosító szerepét emeljük ki. A hőmérsékleti-, csapadék- és szélviszonyokat, a magasság, a kitettség, a lejtszög és az árnyékolás révén módosítja, a felszíni lefolyást, összefolyást pedig közvetlenül alakítja. A medencének és szűk környezetének völgysűrűsége az egész Vértes viszonylatában magas (4,1-5,0 km/km²),[20] tehát a domborzati hatás érvényesülése is számottevőbb.

A területen nagyobb kiterjedésben előforduló potenciális növénytársulások a következők:[21]

- cseres-tölgyes,

- gyertyános-tölgyes,

- mészkedvelő tölgyes,

- szubmontán bükkös,

- törmeléklejtő-erdő,

 

További fellelhető potenciális társulások:

- nyílt és zárt mészkősziklagyep,

- bokorerdő mészkövön,

- mocsárrét,

- magassásosok, zsombékosok,

- nádas,

- patakparti égerliget,

 

Az aktuális vegetáció ezektől esetenként teljes mértékben különbözik, ami az emberi tevékenységeknek (telkesítés, mező- és erdőgazdálkodás) tudható be.

A medencében eredő, talajvízből táplálkozó források által biztosított vizes élőhelyek külön figyelmet érdemelnek. Dokucsajev – a talajok neves néhai kutatója – a fentebb felsoroltakat a talajképző tényezők között jegyzi, tehát a talajok a geológiai és domborzati tényezők, az éghajlati viszonyok, a biológiai tényezők, továbbá a talajképződés kezdete óta eltelt idő együttes hatására jönnek létre.[22] Ebből adódóan a talajok hírmondói is a kialakulásukat befolyásoló hatásoknak. A területen éghajlati hatásra képződött talajok, hidromorf talajok és romtalajok egyes típusaira bukkanhatunk.

 

A medencetalp (kb. 280 m tszfm) homok, lösz ill. agyag üledékekkel fedett. A hegyek (kb. 400 m tszfm) kőzetét illetően, Taeger Henrik átnézeti térképe alapján a Vár-hegy – Lófő vonal jelenti a „fődolomit” és az attól Ny-ra elhelyezkedő dachsteini mészkő határát, ami a Kősziklák (Zsigmond-kő) alkotója is.[23]

A medence Oroszlány és Vértessomló felé eső hegyein (Kő-hegy, Som-hegy, Gadóc-oldal) fiatal, kevésbé tömör nummuliteszes (Szent László pénze) mészkő kibúvásokat találunk. A dolomit és a mészkő is jó vízáteresztő tulajdonságokkal rendelkezik, ebből következik a sekély talajjal fedett tömbjeik száraz felszíne.[24]

 

Éghajlati besorolása alapján a Vértes a mérsékelten hűvös – mérsékelten nedves típusba tartozik. Jelentős az észak-dél irányú eltérés, ami az Észak-Vérteshez tartozó medencénk (47^o 27’- 47^o 29’ északi szélességek közé esik) esetében relatív csapadékosságban és hűvösségben érvényesül. Ez alapján például 9 ^oC-os évi átlaghőmérséklettel kell számolnunk a hegység körüli dombság 9,5 – 10 ^oC-os értékei mellett.

A környékre vonatkozó térbeli csapadékeloszlási viszonyokat jól szemléltetik a Környe – Várgesztes – Kőhányás vonalon megjelenő évi csapadékösszegek: 613 – 706 – 774 mm. Igazolják a hegység előterénél csapadékosabb mivoltát. Az időbeni eloszlás érdekessége, hogy jelentősek az 50 mm-t meghaladó napi csapadékesemények, és általában a Vértest a 80 mm felüli csapadékos napok (egyébként igen ritka) gócaként is megemlítik.[25] Bekövetkezésük 70%-os valószínűséggel június–július hónap. Jelentőségük káros hatásaikban keresendő. Egy ekkora „lezúdulás” nagy dinamikai erőt képvisel és a fedetlen talajokat (pl. utakról) lemossa a völgyekbe, csökkentve ezzel a magasabb térszínek termőrétegét s betakarva a völgyi vegetációt, a falu utcáit. Egy másik szempont szerint, „amit elveszünk, az valahonnét hiányzik”, tehát aszályos napok prognózisaként is felfogható, mert csökkenti a csapadék időbeni eloszlásának egyenletességét.

A hótakaró átlagos vastagsága ezen a vidéken csekély (7-9 cm), kialakulása várhatóan december első felében, felbomlása pedig március első felében jellemző. A sokszor szeles, viharos időjárás miatt gyakoriak a hófúvások emelte hótorlaszok, amik Várgesztest telente 1-2 napra is elvághatják a „világtól”.

Az évszakos periodicitáshoz alkalmazkodott élőlények szempontjából meghatározó meteorológiai információ, hogy tavasszal a hőmérséklet napi középértéke itt csak április 20-25-e között emelkedik 10 ^oC fok fölé, holott a hegységet övező dombságon ez már április 15-20. között várható.[26] Ebben jelentős szerepet vállalnak szélcsendes időben a környező oldalakból alább „folyó” és megállapodó, viszonylag sűrű és nehéz légtömegek. A jelenség alapvető oka a medencefelszín és fennsík közötti magasságkülönbség (kb.100 m) és az, hogy a szabad légkörben a hőmérséklet átlagosan -0,65 ^oC-ot változik a magasság 100 m-es növekedésével (sztatikus vertikális hőmérsékleti grádiens).[27] Ez a hatás szembetűnő különbségeket eredményez a külső területekhez képest, ami lombfakadáskor, virágzási időben vizsgálható a legjobban. A meredek falú, mély völgyekben hasonlóan alakul ki az éjszakai „hideg levegő-tó”. Egy olyan mikroklimatikus légmozgással állunk szemben, amely a szurdokvölgyek (hidegkori) reliktummegőrző potenciálját nagyban támogatja.

A középtájat 3-3,5 m/s éves átlagú, nagy szélsebesség jellemzi.[28] Uralkodó szélirány a hazánkra főként jellemző északnyugati, területünk ebben az irányba nyitott leginkább. A szél szállító hatására gondolva könnyen belátható, hogy a Bársonyos felől érkező, száraz ülepedéssel telepedő poron, s a kisalföldi homokpuszta flórának a behatolását biztosító szaporító-képleteken túl az oroszlányi és a tatabányai erőművek füstgáz, korom és pernyekibocsátásának is inkább ki van téve, bár az utóbbi években tett technológiai újítások, a leállások illetve a fatüzelésre való átállás kedvezőbb háttér-koncentrációkat biztosítanak. A légszennyezésre különösen érzékeny, azt látványos visszaszorulással nyugtázó élőlények tanulmányozásakor válnak sarkalatossá a levegő múltbéli, jelenlegi és várható kémiai jellemzői. Ilyen fajokat jellemzően a gombák (Fungi) és zuzmók (Lichenophyta) között találunk, amik ez által indikátor-szervezetként is használhatók.

 

A Várgesztesi-medence a Dunántúli-középhegység talajkörzetbe tartozik.[29] A meglehetősen egyöntetű Vértes-fennsíkról sokféleségével „emelkedik ki”.

A majki útról vagy a Gesztesi-öregszőlőkből jól ismert dunai eredetű, meszes homokborítás mind a medencében, mind a hegylábakon, -oldalakon megjelenik. Minél magasabban járunk, annál finomabb szemcsék képviselik, mivel ezt a kőzetet jelenlegi helyére a szél hordta szét. A durva szemű homokon rozsdabarna erdőtalaj jött létre, termőrétege csupán 50-60 cm. A finomodó frakció mélyebb (80-100 cm) termőréteghez vezetett, ami az erősebb cseres-tölgyes állományok létének kedvez, és mint az Udvartelki földeken (lösszel keveredve) a mezőgazdasági hasznosítást is lehetővé teszi.

A fennsík közelében, jórészt a mai bükkös állományok alatt már a jégkorból származó, szintén szél szállította lösz telepedése a jellemző (pl. Újosztás). A finom alkotókon agyagbemosódásos barna erdőtalaj fejlődhetett, amint azt a Vörös-hegy északnyugati oldala példázza. Szárazabb részeken előfordulnak a barnaföldek.

A hegyeket képező mészkövön és dolomiton rendzina talajok uralkodnak, a szelvények leggyakrabban köves és sekély termőrétegről tudósítanak.[30] A tárolt víz mennyisége csekély és hiába az erőteljes humuszosodással járó, jó elméleti tápanyag-szolgáltató képesség, a feltáródást a fagy mellett a hosszú száraz időszak is blokkolja. Ilyen talajokba döntően mészkedvelő tölgyes állományok kapaszkodnak, mint az a községtábla melletti Som-hegyen is megtekinthető.

A völgyekben, hegyoldalak alsóbb részein lejtőhordalék talajok hirdetik a közeli ormok talajpusztulását. E jelenség a mélyen hasított Heller-árokban (turistatérképeken Lófő-völgy vagy Bodzás-árok) figyelhető meg jól. A magasabban fekvő, eróziónak kitett részekről került el a termőréteg, ezért jellemzőik is az eredeti talajtól, a lehordástól és a halmozódástól függnek elsősorban.

Sok esetben a rendzina egyes altípusaival váltakozva mutatkoznak a köves, sziklás váztalajok. Például a Vajdatemető környékén, egyes helyeken még nem tudott záródni az erdő, mert a fennsík kiemelkedő búbjain késik a talajképződés, holott akár néhány méterrel odébb – egy mélyebb részen – előrehaladott állapot, jelentős biomassza-produkció jelentkezik. A terület ezzel nagyfokú mozaikosságot kap, váztalajok takarják a Kősziklákat is.

Várgesztesen hidromorf, tehát víz hatása alatt képződött talajokat is fellelhetünk. Az Oroszlányi-kaszálón az ősszel is magas (38-44 cm) talajvíz és a hóolvadás után fellépő felszíni vízborítás réti talajt és kaszálóréti vegetációt teremtett. A Gesztesi-patak első-, náddal, gyékénnyel borított, máshol égeres szakaszán mocsári erdőkre jellemző talajképződés van. Szemben a lápterületekkel, e mocsári környezetben a mozgó, jelentős oxigéntartalmú talajvíz nem ad lehetőséget a tőzegképződésre.

A földművelésre alkalmatlan hegyeken ritkábban előforduló és a talajt kevéssé bolygató erdészeti beavatkozások történtek, történnek; így onnét ősi talajtani kép maradt ránk, szemben az alsóbb részek évszázadok óta művelt-forgatott földjeivel.

 

Várgesztes a Dunántúli-középhegység flóravidékének (Bakonyicum) Bakony-Vértesi flórajárásába (Vesprimense) tartozik.[31]

Területünk klímazonálisan a zárt tölgyes övbe sorolható, ahol zonálisan és uralkodó többséggel cseres-tölgyesek alkotnak állományokat. A kisebb-nagyobb arányú bükkösök, gyertyános-tölgyesek, a domborzati hatás követeztében extrazonálisan fordulnak elő az északias oldalakban, a hűvösebb völgyekben. A szárazabb, melegebb délies kitettségeken (pl. Kiskőszikla) mészkedvelő tölgyesek, bokorerdők ill. edafikus mészkő sziklagyepek sorakoznak. Az aprózódó, pusztuló, meredek oldalakon szintén a talajviszonyoktól meghatározottan törmeléklejtő-erdők foglalnak teret. A Gesztesi-patakot szalagszerűen nádas-égeres növényzet kíséri, s a Bikaréten több szintből álló magassásos, zsombékos társulás díszlik. A medencébe nyomuló homokkal a homoki gyepek növényei is behatoltak pl. homoki csenkesz (Festuca vaginata), pusztai csenkesz (F. rupicola).

A Várgesztesi-medence sűrű erdőkkel borított merész formái gyönyörű tájképet kölcsönöznek. Esetenként elhangzik az „érintetlen természet” kifejezés, ami természettudományos alapokon több meggondolást kíván. A civilizáció és hatásai már eddig is túl erős mesterséges nyomást gyakoroltak szűk környezetünk ökológiai folyamataira ahhoz, hogy a fogalmat felhőtlenül használhassuk. Növénytársulásokról lévén szó, érintetlenséget Várgesztes esetében sajnos nem lehet kijelenteni, de igaz ez a Vértesre, a Dunántúli-középhegységre és a sorban következőkre is. Ugyanakkor nem zárjuk ki a természetes vagy ahhoz közeli állapotok meglétét, igaz, az emberi kultúra terjedésével és változásával járó környezet-átalakító tevékenység folytán erősen megcsappantak az ilyen élőhelyek.

A falu körül, a Gesztesi-Öregszőlőkben és a Svájcirét szántóin mára aktuális növényzetként sorra a földművelés folytán kialakult másodlagos vegetációt találjuk. A hegységet borító erdőkben is nyomot hagy a gazdálkodás, de ez nagyságrendekkel kedvezőbb. A közeli erdei- (Pinus sylvestris) és fekete fenyő (Pinus nigra) állományok (pl. a Gesztesi-Öregszőlők környéke) rendre telepítés eredményei csakúgy, mint a szálanként előforduló vörösfenyő (Larix decidua) egyedei. A megállapítást alátámasztja az a tény is, hogy a Vértes őshonos fafajai között egy fenyő sem szerepel.

Az özönnövények érvényesülése is eltérő mértékű, de itt a terhelés egy tűrőképesség tekintetében tág korlátokkal felruházott fajtól származik, így az erre vonatkozó vizsgálatok is meglehetősen összetettek, izgalmasak. Az özönnövények csoportjába olyan nem őshonos fajok tartoznak, melyek elterjedési területe és populációmérete idővel folytonosan növekszik.[32] A természetes, és a forrásokat nagyobb fajszámmal kihasználó növénytársulások aligha engednek e kiszorító konkurenciának. Egyensúlyuk felborulása esetén viszont megnyílhat az út a rettegett invazív fajok előtt, ami az őshonos fajok kiszorulásával a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet. A napjainkban egyre folyó hódításaik hozzánk is elértek. A Várgesztesen ekképp fellépő újjövevény fajok (csak az 1492-ben kezdődő nagy földrajzi felfedezések után megjelenő fajokat soroljuk ide)[33] behurcolás, betelepítés illetve bevándorlás útján kerültek területünkre.

A szántókon a természetvédelmi, nép-egészségügyi és gazdasági oldalról is üldözött, de mindezzel eredményesen dacoló, elképesztő vitalitású ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) talál helyet. Ismertsége a napisajtónak, az önkormányzati és egyéb felhívásoknak köszönhetően messze kimagaslik. A „kampány” mögött főként az áll, hogy ma a magyarországi allergiát okozó növények közül a parlagfű pollenje bír a legnagyobb jelentőséggel.

Az erdei vágástereken helyenként az Észak-Amerikából eredetileg dísznövénynek behozott magas aranyvessző (Solidago gigantea), népies nevén „jáger kender” hátráltatja a felújításokat (I. tábla 1. kép) s e mellett megjelent a Bikaréten és a Gesztesi-patak égeresében is. Érdekes, hogy az őz (Capreolus capreolus) szívesen választja nappali pihenőhelyéül a magas kórós, tarackoló növény sűrűségeit és alkalmasint fogyasztja is annak leveleit.

A Vörös-hegy lábánál a szivárgó vizek felett, a néhány négyzetméteres náddal benőtt folton 2006-ban jelent meg először az ékes virágú, két méteres termetet is elérő bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera), ami Európa egyéves, lágyszárú növényei közül a legnagyobb termetűnek számít. Őshazája a Nyugat-Himalája. Az igen nedves termőhelyeken kívül nem telepszik meg, tehát elsősorban a Gesztesi-patak partján számíthatunk inváziós kártételeire.

A Malomút bejárata mellett, a valamikori kommunális hulladéklerakó földdel takart, de nem erdősített felszínén ruderális gyomok között, a falusi udvarok árnyas-nyírkos helyeiről, kutak mellől jól ismert, kiirthatatlan hibrid japánkeserűfű (Fallopia x bohemica) zöldell. Szülőfajai (Fallopia japonica, Fallopia sachalinensis) kelet-ázsiai származásúak, az F. x bohemica Európában jött létre. Gyökerei 1-2 méteres mélységeket tárnak fel, sarjtelepeik az oldalirányba terjedő és rügyekkel tűzdelt rizómákból fejlődnek.[34]

 Ugyanitt vert gyökeret a díszkertekből kivadult, Észak-Amerikából származó észak-amerikai őszirózsa (Aster novi-belgii agg.) néven emlegetett magaskórós növény. A tudományos névből is látszik, hogy itt egy több fajt magába foglaló gyűjtőnévről van szó.[35] Nagy teret még nem hódított, csupán néhány négyzetméteren tűnt fel.

Fás szárú özönnövények közül Várgesztesen az Észak-Amerikából származó fehér akác (Robinia pseudo-acacia) említendő elsőként, de a medence művelt termőföldjei és a zárt erdők, sekély talajú sziklák ellehetetlenítik terjedését. Fehér, pillangós virágai fontos méhlegelők, fája értékes. Telepített állománya csak a medencén kívül, a patak Svájci-rétre eső szakaszán van.

Ezen a homokon, az akácos és az országút között keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) szegély húzódik. Számottevő terjedése nem tapasztalható.

Lent, a patak partján egy néhánytíz négyzetméteres folton öt-hat éve, a Jangce alsó folyásánál és Koreában őshonos bálványfa (Ailanthus altissima) nő. Magyarországi adatokat első ízben Bartosságh József közölt róla 1841-ben.[36] Ma általánosan elterjedt a hazai településeken (Várgesztesen nem), valamint sík- és dombvidékeinken. Ökológiai tűrőképessége széles és agresszív terjedésre hajlamos, ezért várható, hogy a Svájci-rét műveletlen földjein az akáccal együtt mutatkozik majd.

 

3. Élőhelyek és élőviláguk

 

 

A cseres-kocsánytalan tölgyesek (a továbbiakban cseres-tölgyesek) képviselik hazánk legnagyobb kiterjedésű zonális erdőtársulását. A 250-400 m-es tengerszint feletti magasságokban (délies kitettség esetén akár 600 m-ig is), tehát a domb- és hegyvidékeinken találhatók. Jellemzően a platókon és a többé-kevésbé enyhe lejtőkön alkotnak állományt.

Az említett összefüggésekből következik, hogy a várgesztesi erdőkben nagy szerepet játszik e társulás. A községhatárban magas területarányt mutatnak a 21-40 éves állományok, amit a 20. század közepén kezdődő, majd folyamatosan kibontakozó bányászat faszükségletei (bányafa, bányadorong stb.) eredményeztek.

Cseres-tölgyesekben járhatunk a Svájci-rét és a Gadóc-oldal közé eső hegylábfelszínen, a Vajdatemető és Lófő fennsíkján, déli oldalain, a Vörös-hegy platóján és a Mészáros-hegy gerincén. Az említett területek hidrológiai viszonyuk alapján többletvízhatástól függetlenek, de ezen belül félszáraz és üde termőhelyeket is magukba foglalnak.

A társulás nevéből sejthető, hogy domináns fajai a cser tölgy (más nevein cser, cserfa) (Quercus cerris) és a boroshordók készítésében is fontos kocsánytalan tölgy (Q. petrea). E kettő közül a cser van jelen magasabb tőszámmal, aminek egyik oka, hogy gyakrabban és bővebben terem a másik tölgyfajnál, emellett jobban tűri a szárazságot. A cser tölgy a magyar dendroflóra szubmediterrán jellegű eleme, ami legszembetűnőbben az alacsonyabb fagytűrésében nyilvánul meg. Törzseik kemény téli fagyokon hosszirányban gyakran megrepednek. A sérülés általában csak a szíjácsig, ritkábban a gesztig hatol, és nem okozza a faegyedek pusztulását. Az erdészeti és faipari szaknyelv fagylécnek hívja azt a feltűnő fahibát, ami a cserfák törzsén e fagyrepedések begyógyulását követően ormosan kidomborodó hegszövet formájában messziről látható (I. tábla 2. kép).

A friss seb fertőzési kapu lehet, amin az elterjedt kétalakú csertapló (Inonotus nidus-pici) is képes behatolni. A gomba életciklusával jár az odúképződés. Az odvas fák ökológiai jelentősége igen nagy, hisz a gazdasági rendeltetésű erdőkben – cseres-tölgyeseink általában ilyenek – „hiánycikk” a természetes odú, ami az odúban költő, de nem odúkészítő madarak pl. csuszka (Sitta europaea), vészes kiszorulásával jár.

A Mészáros-hegy vonulatain nagyobb arányban találunk fagyléces csereket, mint a Vajdatemetőben. A különbség magyarázata a termőhelyi jellemzők különbségében van. Míg az előbbi üde, az utóbbi inkább félszáraz termőhely, ahol kevesebb vízfelvétel mellett kisebb a fagylécesedés kockázata.

Az állományokat érintő erdőművelési beavatkozások (tisztítás, gyérítések stb.) meglehetősen sematikusan követik egymást. Az érintkező és különböző korú cseresek mozaikos képet és szerkezeti diverzitást adnak (II. tábla 3. kép). Felújításuk természetes úton történik, de napjainkban a magas vadlétszám miatt kerítések alkalmazása is szükséges. Az erdőgazdaság céljai között szerepel a vadlétszámcsökkentés és szerkezet-átalakítással a kocsánytalan tölgy elegyarányának növelése.

Régi időkben nagy jelentőséggel bírt a makkoltatás. A két világháború között a községnek volt egy kanásza, aki a közeli cseres állományokba tavasztól őszig minden nap kihajtotta a faluban tartott disznókat, annak ellenére, hogy már az 1879. évi XXXI. törvényben (az első önálló erdőtörvény) találunk erre vonatkozó tiltásokat. Fontos volt, hogy nagy távolságokat ne tegyen meg a kondával, mert az a zsírfelhalmozás rovására ment volna. A tevékenység érdekes velejárója volt, hogy alkalmasint sor került a vadkanok és a házi disznók kocáinak párzására, melynek eredményeként csíkos malacok születtek az ólban, illetőleg előfordult, hogy a házi kan disznók pároztak vaddisznó kocákkal. Az ilyen esetek folyamányaként jelentek meg az ún. babos (fekete-fehér foltos) vaddisznók. Igen ritkán még manapság is szem elé kerül egy-egy az erdeinkben. Természetvédelmi szempontból kedvezőtlen jelenség, ugyanis az őshonos vaddisznóállomány genetikai szennyezéséről van szó. A makkoltatás az ’50-es évek végén, ’60-as évek elején is folyt, de ekkor már csak egyénileg élt vele némely gazda. Eközben jelentős változás érte a birtokrendszert is, 1945-ben került állami tulajdonba a Várgesztest övező erdőség, s ez lényegében a mai napig nem változott. A makkoltatás jelentős terhet rótt az erdőkre, ami főként a felújítások során ütközött ki. Mérséklése érdekében az érintett erdőrészekben meghatározott időszakra tilalmazták a makkoltatást (ún. tilos erdők) s a tilalom érvényre jutása érdekében övárkok ásását rendelték el.

Különleges botanikai értékeket a cseresekben nemigen találunk. Ökológiai jelentőségük fajgazdagságukban és az említett szerkezeti sokféleségükben keresendő. Elegyfafajai a mezei juhar (Acer campestre), az ehető termésű barkócaberkenye, másik nevén barkócafa (Sorbus torminalis) és helyenként – mint a Nagykőszikla és a Lófő között lefutó túrószsák alakú „Topfasouk” nevűvölgyben –, a korábbi időkben favillák alapanyagát adó magas kőris (Fraxinus excelsior).

Gyakori a fehér virágú és fanyar termésű madárcseresznye (Cerasus avium). A változó fejlettségű cserjeszintjének növényei közül a kertészetben gyakran sövényként alkalmazott, fehér virágú és a benne rejlő ligusztrin miatt mérgező(!) bogyójú vesszős fagyal (Ligustrum vulgare) inkább a szegélyekre szorítkozik (pl. a Kiskőszikla körüli utak mentén). Az ide sorolható két kecskerágófajból (csíkos és bibircses kecskerágó: Euonymus europaeus, E. verrucosus) a csíkos kecskerágó határozottan nagyobb számban jelentkezik. Fehér virágával és sötétvörösen „izzó” terméseivel a szívbetegségekre jótékony hatású egybibés galagonya (Crataegus monogyna) az állomány szegélyein és belsejében egyaránt gyakori.

A fennsíki részeken, a síkból kiemelkedő mészkő „búbok” ligetes tisztásokat ékelnek a zárt erdőbe (pl. a községtől északkeletre eső Háromhárs nevezetű területen). Hátráltatta a záródást a néhai erdei legeltetés is. Ezen tisztások népszerű növénye a csattogó szamóca vagy csattogó eper, „Kleschepe” (Fragaria viridis). Magyar és sváb neve is piros termésének leszakításával járó csattanó hangból ered.

A lágyszárú, ún. C-szint is tág intervallumon belül változik a vágásterek, rakodók fedetlen, talajig letarolt felületétől a nem zárult szálasok, a fent említett tisztások magasfüvű, esetleg őzsalátás (Smyrnium perfoliatum) magaskórós növényzetéig. A lágyszárúak zöme a nyár második felére a vízhiány miatt elszárad. Aljnövényzetében az üde termőhelyekre jellemző fajok közül az erdei tisztesfű (Stachys sylvatica) és a hagymás fogasír (Dentaria bulbifera) a Vörös-hegy lábánál található nagyobb számban. A szárazabb részeken a száraz gyepeket is kedvelő farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias) mutatkozik a karakterfaj vitéz bükköny (Vicia cassubica), fekete lednek (Lathyrus niger), édeslevelű csüdfű (Astragalus glycyphyllus) és a tetszetős sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora) mellett. Fáciesalkotó egyszikű faja az egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora), a felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla), nyíltabb részeken pedig a ligeti perje (Poa nemoralis). Az egyszikűek közé tartozik a nagy termetű fekete zászpa (Veratrum nigrum), mely bíborfekete virágaival egész ritkán mutatkozik. Annál feltűnőbbek széles, szárnyszerűen ívelt levelei, melyről „Kvagaplal” sváb nevét kapta. A növény alkaloidokat tartalmaz. Felismerte ezt a természettel a mainál nagyságrendekkel szorosabb kapcsolatban élő nép és kivonatát az állatgyógyászatban alkalmazta. Nevezetesen a tetves borjak, disznók, csirkeólak fertőtlenítésére használták a tavasszal kiásott gyökeréből készült a főzetet. Tövei nagyobb számban a Mészáros-hegyen és a Vajdatemetőben fordulnak elő.

A helybéliek nagy becsben tartják a termőtesteit inkább a nyár második felében fejlesztő óriás pöfeteget (Langermannia gigantea). Megjelenésekor valóságos versenyfutás indul az ízletes falatokért, de nem volt ez mindig így. Csak a ’70-es években kezdett eloszlani az óriás pöfeteghez kötött bizalmatlanság.[37] A fordulatot az akkori erdészeknek köszönhetjük, akik ismereteik elterjesztésével a várgesztesi köztudatba emelték, hogy egy értékes, ízletes, ehető, egy szóval, becsülendő gombáról van szó. Az utóbbi évtizedben erősen visszaszorult a faj. Ennek elsődleges oka valószínűleg a savas ülepedésben és a csökkenő csapadékmennyiségben, kedvezőtlen csapadékeloszlásban keresendő. A visszaszorulást jól példázza ugyan az óriás pöfeteg, de sajnos általános jelenség ez a nagygombák körében. Napjainkban pl. egészen ritka, hogy rábukkanunk az ízletes kucsmagombára (Morchella esculenta), ami szemben a pöfeteggel már dédapáink idején is ínyencségnek számított. Többek között a „Misrias”, azaz a Mészáros-hegy déli, tölgyes oldalában volt egy közeli és többek előtt ismert lelőhelye.

Sváb neve szivacsra utal („Maischwamma”) a máig gyakori, ehető májusi pereszkének (Calocybe gambosa) vagy májusi gombának, ahogy Várgesztesen magyarul emlegetik. Illata erős, kellemes, olyannyira, hogy nemegyszer az orruktól vezérelve találnak rá a gombázó erdőjárók.

Cseres-tölgyeseink potenciálisan veszélyeztetett lepkefaja a tölgyfaszender (Marumba quercus). Állatföldrajzi érdekessége emeli ki, a Kárpát-medencétől északabbra nem jellemző. Hazánkban helyenként nem ritka, bár az 1960-as évek elejétől országosan csökkenő tendenciát mutat, ami feltételezhetően a csapadékosabb nyarak gyakoriságának növekedéséből adódik.[38] 2001-től kezdődően ismét gyakoribb, ami az aszályosabb nyarakból következhet. Az országos tendenciát a várgesztesi fénycsapda adatsora is erősíti.

Viszonylag gyakran kerül szem elé Európa legméretesebb bogara, a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus). Szélcsendes, meleg nyári alkonyokon röptében messziről felismerhető. A nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) az idős korú tölgyekben fejlődik.[39] A környező hegyekben, néhai hagyásfa szerepben megtartott fák között találunk egy-egy idősebb tölgyet. A vadgyümölcsök közül a madárcseresznyében fejlődik a létracincér (Saperda scalaris).[40] Az erdei gyapjaslepke (Lymantria dispar) időnként tömegszaporodást mutat.[41] A gradációk kapcsán a ragadozó bogarak száma is láthatóan megugrik, ilyenkor gyakorivá válnak egyes bábrabló (Calosoma) bogárfajok. A magasabb koronaszintekben és a fák törzsein is vadásznak az aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) és a kis bábrabló (C. inquisitor) egyedei. Napsütéses, szélcsendes őszi napokon hálójában érhetjük a koronás keresztespókot (Araneus diadematus). Helyenként (pl. Mészáros-hegy) tömegesen feszülnek a szabályos kör alakot követő hálók.

A cseres-tölgyesekben kifejezettebb a nyári hónapokban gyakori vízhiány, amikor a talajfelszínen túl az erdei pocsolyák, dagonyák is kiszáradnak. A madarak és más állatok vízhez közvetlenül csak a harmat-cseppeken keresztül juthatnak, ha nem keresik fel a kisebb-nagyobb távolságokra eső állandó felszíni vizeket, pl. a Gesztesi-tó, (helyi nevén „Teich”) vízfelszínét.

Tipikus kétéltű az erdei dagonyákba petéző „mesehős”, a barna varangy (Bufo bufo).

A habitát leggyakoribb hüllőfaja a törékeny kuszma vagy rendszertani helyére utaló nevén lábatlan gyík (Anguis fragilis: II. tábla 4. kép). Kedveli az erdei kocsiutakat, ahol sajnos gyakran nemcsak élő, hanem elgázolt példányaira is rátalálunk.

Madártanilag a vágástereket, tisztásokat és azok szélső fáit, valamint a fiatalosok határán lévő magasabb állományok széleit a legkönnyebb megfigyelni, ugyanakkor a fajeloszlás a rudas és szálas állományokban nagyobb gazdagságot mutat.

A végvágások területén hagynak rendszerint 1-1 magányosan álló fát, ún. hagyásfát, ami az idővel általában le is romlik. Érthető, hisz egy zárt állományban nevelkedett faegyed habitusával (kisebb törzsátmérő-magasság arány, kisebb korona) nem a szabad álláshoz alkalmazkodott, s egyik pillanatról a másikra szabadra kerülve sokszor mutat elégtelen állékonyságot pl. viharok alkalmával. Nagyobb fokú állékonyság biztosítható a hagyásfacsoportok kialakításával. A hagyásfák arányosan sok madárfajt (csuszka: Sitta europaea, egerészölyv: Buteo buteo, fekete harkály: Dryocopus martius, közép fakopáncs: Dendrocopos medius, nagy fakopáncs: Dendrocopos major, széncinege: Parus major) vonzanak, s mérséklik ezzel a végvágások madárfaunára gyakorolt kedvezőtlen hatását. Ezen erdei vágások tipikus madara a citromsármány (Emberiza citrinella).

A cseres fiatalosok sűrűségeiben és szegélyein húzódik meg márciusi-áprilisi napokon az északnak tartó erdei szalonka (Scolopax rusticola).[42] Tavaszi hajnalok és alkonyok rövid perceiben csodálhatjuk változatos nászröptét a tisztások felett. A szalonka mellett vadászható madár még - de nem vadásszák itt - a kis számban megjelenő fácán (Phasianus colchicus).

Erdővédelmi szempontból is megemlítendő annak az öt éven keresztül folytatott vizsgálatnak az eredménye, melyet cseres-tölgyesekben feketerigókon végeztek. Ezek alapján derült fény arra, hogy a feketerigók a fiókanevelés időszakában főleg hernyókkal – és elsősorban a gyakori, esetleg gradáló hernyókkal – (sodrómolyok, tollascsápú araszoló, kis téli araszoló, kis és közepes fésűsbagoly), bogarakkal (futóbogarak és lárváik, pattanóbogarak, cserebogarak), lószúnyogokkal és gilisztákkal táplálkoznak elsősorban. A táplálékminták elemzéseiből 140 zsákmányfaj került elő.[43]

Tavasszal madárdaltól zeng az erdő. Komoly felkészültséget igényel, hogy fajokat ismerjünk fel a színes kavalkádból. A csilpcsalp füzike (Phylloscopus collybita) egyszerű szavába a művészi énekes rigó (Turdus philomelos), a fémesen is „csörgő” erdei pinty (Fringilla coelebs), a trópusi fajokkal egy családba tartozó aranymálinkó vagy rendszertanilag megtévesztő nevén sárgarigó (Oriolus oriolus), a bámulatos hangú fülemüle (Luscinia megarhynchos) vagy a búsan búgó vadgerle (Streptopelia turtur). Fokozottan védett madarunk a nevével is jelzett táplálékspecialista darázsölyv (Pernis apivorus). A jóval gyakoribb egerészölyvvel téveszthető össze, de röptében láthatóvá válnak a keskenyebben elnyúló farktollai. Erős lábával kikaparja a talajba épített darázsfészkeket, ennek nyomai hosszú idő múlva is láthatók, így könnyebb rábukkanni. A párok tavaszi nászrepülésében jó eséllyel a kősziklákról gyönyörködhetünk.

A darázsölyvnél nagyobb „kubikus” a löszösebb részeken (pl. a Lófő, falu felé eső oldala) várat ásó borz (Meles meles). Erős karmait a nyomán is jól láthatjuk. Inkább éjszaka mozog, mindenevő. Az elmúlt években Várgesztesen erősen emelkedett a számuk. A borz tápláléklistáján nagy arányt képvisel a földigiliszta. Kukoricaérés idején a vaddisznókkal együtt csörtetnek a tengeritáblákban.

 

 

A Nagy- és Kiskőszikla karakteradó tájelemei a Várgesztesi-medencének. Mai képüket részben egy drasztikus emberi behatás révén nyerték. A tömör triász mészkőből még az 1950-es években is égették a meszet. Az ún. „Khaliheve” három kemencéjét fával fűtötték, a mai horgásztó közelében. Az alapanyag-ellátás érdekében robbantani kellet a sziklafalat. A robbantások eredménye a sziklamászók által kedvelt többtízméteres fal, melynek tövében felfedezhetők még a hajdani előfúrások nyomai.

A délies kitettségű mészkövön képződött váztalajok termőrétege igen sekély, azt gyakran sziklakibúvások szakítják meg. A mészkő vízáteresztő képessége nagy, ezért itt száraz felszínekkel kell számolni, ami alatt jobb vízellátottságú élőhelyként kínálkoznak a sziklahasadékok. A hasadékok vezetik le az ún. gravitációs vizet. A hasadékok morfológiája nem ad megfelelően kiterjedt és a vízszinteshez tartó felületeket, amiken a talajképződés folyamatai érdemben lejátszódhatnának. A kismérvű talajképződés a kőzet ásványi anyagain, a lemosódott talajokon és növényi törmelékeken alapul. Gyakran mohásodnak. A mikroklíma tekintetében árnyas és napfényes típust különböztethetünk meg. Abban azonban megegyeznek, hogy a többletvíz, és a több-kevesebb árnyékoltság következtében nyirkosabb élőhelyek, mint a sziklagyep. Ezen életfeltételek csak egynéhány specialista élőlénynek kedveznek.

Árnyas hasadékokat általában a sziklafalak alsó és völgyre néző részein találhatunk. Jellemző növényei kistermetűek. Itt él a szerény megjelenésű védett növényünk, a Jávorka-pikkelypáfrány (Ceterach javorkaeanum). Nevét a kiváló botanikus, Jávorka Sándor tiszteletére kapta. Általános a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), a bablevelű varjúháj (Sedum maximum) valamint a kánya harangvirág (Campanula rapunculoides).

A napsütötte helyeken húzódnak a szárazabb hasadékok, a sziklafal felső és délies területein. Növénye a fülgyógyító hatása miatt fülfűnek is nevezett sárga kövirózsa (Jovibarba hirta: III. tábla 5. kép), amivel együtt nő a hegyi ternye (Alyssum montanum), és a borsos varjúháj (Sedum acre).

A sziklafalon gyakoriak a zuzmók, azonosításuk költséges laboratóriumi eljárásokat is igényelne.

A Nagy- és Kiskőszikla felszínét borító xerofil gyeptársulások jelentős különbséget mutatnak. Az eltérés oka a lejtfokban keresendő. Míg a Nagykőszikla felszínén inflexiós vonalak is felismerhetők és általában jobban közelít a vízszintes felé, addig a Kiskőszikla felszíne határozottabban lejt délkeletnek.

A két gyeptársulás lokálisan differenciális fajait sorolva a Nagykőszikla gyepalkotói között szerepel a hasznos tisztesfű (Stachys recta), a védett törpe nőszirom (Iris pumila), a hegyi ternye és a pongyola pitypangra (gyermekláncfű: Taraxacum officinale) emlékeztető szarvas pitypang (T. leavigatum).

A Kiskősziklán szép telepet alkot a nagyezerjófű (Dictamnus albus), ami nagyanyáink fontos teanövénye volt. Mára megfogyatkozott és védettség alatt áll, gyűjtése tilos! Vasúti töltésekről is ismerős lehet a bujdosó mák (Papaver dubium). Képileg meghatározó a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata), kék színfoltokat jelent a védett pusztai meténg (Vinca herbacea).

Mindkét élőhelyen megtalálható az ajakosok közé tartozó sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), a mezei zsálya (Salvia pratensis), a csabaíre vérfű (Sanguisorba minor), a magyar szegfű (Dianthus pontederae), az üstökös pacsirtafű (Polygala comosa). Fehér virágaival ott díszlik az ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum), a kékvirágú, dísznövényként is kedvelt, de védett epergyöngyike (Muscari botryoides), az aranyfürt (Aster linosyris) és a szintén sárga virágú közönséges napvirág vagy tetemtoldó (Helianthemum ovatum). Az ördögszekérként is emlegetett mezei iringó (Eryngium campestre) valószínűleg az alsóbb homokos területekről került ide legelőállatok, turistabakancsok közvetítésével. Összetéveszthetetlen illatukkal még hangulatosabbá teszik az itt töltött időt a kakukkfű (Thymus sp.) fajok. Teájuk a legjobb orvosság rekedtség ellen, híres fűszernövények. A régi várgesztesiek csokorba („Pischl”-be) gyűjtve szárították. Specialista élősködő növénye a kakukkfű vajvirág (Orobanche alba: III. tábla 6. kép).

A gyeptársulásokat általánosan veszélyezteti a cserjésedés, ami a legeltetés elmaradásának következménye. A ’60-as években még felhajtották a teheneket ezekre a területekre, ennek elmaradása utat nyit a természetes szukcessziós folyamatnak, s ezzel a gyep területe zsugorodik, majd néhány évtized múltán eltűnik ritka növényeivel egyetemben. A gyönyörű panoráma miatt ide látogató turisták számtalan károkozásuk mellett, taposásukkal valamelyest hozzájárulnak a folyamat lassításához.

Az invertebrata (gerinctelen) fauna számos képviselőjével számolhatunk: ászkarákok (Isopoda), ikerszelvényesek (Diplopoda), százlábúak (Chilopoda), ugróvillások (Collembola), hangyák (Formicidae), pókszabásúak (Arachnoidae), mely taxonon belül tipikusak az éjszaka vadászó farkaspókok (Licosydae). Legérdekesebb az imádkozó sáska (Mantis religiosa) vagy kísérteties nevén ájtatos manó. Fogólábakkal rendelkező, ujjnyi hosszúságú ragadozó rovar. Nagy szemei emberi arcot idéznek, behajlított fogólábakkal zsákmányra lesve pedig ájtatoskodás képzetét keltheti a szemlélőben. A nőstény jóval nagyobb a hímnél, amit esetenként párzás után megöl és elfogyaszt. A tudomány előtt ismeretlen, hogy mi áll a nőstény döntése mögött. Napfényes, száraz időben találkozhatunk vele a legkönnyebben.

A fénycsapda tanúsága szerint Várgesztesen a „vöröskönyves” hangyabogáncs-törpearaszoló (Eupithecia graphata) is előfordult korábban. Holomediterrán elterjedésű, a nevében hordott hangyabogáncs (Jurinea mollis) táplálékspecialistája.[44] A hangyabogáncs sziklagyepek növénye, ekképp a lepkefaj jelenléte igazolja a szintén veszélyeztetett hangyabogáncs korábbi előfordulását Várgesztesen, mely legnagyobb eséllyel a tárgyalt sziklagyepre tehető. A fénycsapda 43 évi működése alatt egyetlen példánya került elő (1970-ben) az aktuálisan veszélyeztetett faunaelemnek.

A gyorsan felmelegedő, sok rovarnak otthont adó sziklagyepeken közönséges hüllőfaj a 40 cm-t is elérő zöld gyík (Lacerta viridis), a fürge gyík (Lacerta agilis), a fali gyík (Podarcis muralis). Ne feledjük: Magyarországon minden hüllő védett! A „védelemről” tudni kell, hogy a törvény erejénél fogva nemcsak az állatok közvetlen elpusztítását tiltja, hanem élőhelyeik károsítását, zavarását is.

Különösen a Kiskősziklán szembetűnő, hogy a szukcesszió során terjeszkedő cserjés (egybibés galagonya, kökény: Prunus spinosa) átmenettel bokorerdőbe, illetve mészkedvelő tölgyesbe megy át. A sekély talaj és a szűkös vízkészletek miatt 10-15 m-esre letörpült molyhos tölgyek (Quercus pubescens: III. tábla 7. kép), csertölgyek, virágos kőrisek (Fraxinus ornus), vadkörték (Pyrus pyraster), barkócafák, mezei juharok (

 

 

 

 

 

 

 

Hably Lilla – Selmeczi Ildikó

(Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest)

 

 

 

A Vértes–Gerecse Ny-i előterében, Tatabányától DNy-ra, a Patár-hegy mellett épülő ’Környe Ipari Park’ földmunkálatai feltárták egy foltban a Mányi Formációt. A homokos-agyagos rétegekben Csillag Gábor és Lantos Zoltán, a Magyar Állami Földtani Intézet munkatársai találtak növénymaradványokra, amelyek gyűjtését megkezdték, majd a Magyar Természettudományi Múzeum végzett több alkalommal, kutatási céllal gyűjtéseket. Korábban a környékről az autópálya építés tárta fel a Mányi Formációt Tatabánya és Vértesszőlős közötti Baromállás dombon, amelyet a hetvenes évek elején Skoflek István gyűjtött be, majd később feldolgozták, publikálták (Hably 1976, 1979a,b, 1983, 1990, Ambrus & Hably 1979, Hably & Csaba 1977). A lelőhely korát a molluszka fauna és sztratigráfia alapján Báldi (1976) egyértelműen felső oligocénnek állapította meg, a rétegeket pedig a Mányi Formációba sorolta. A most feltárt rétegek szintén ebbe a formációba tartoznak.

 

 

Földtani felépítés

 

 

A növénymaradványokat tartalmazó homok- és agyag–agyagmárga rétegek az AGC Autóipari Kft. üzemcsarnokától mintegy 200 m-re ÉNy-ra, egy megközelítőleg 200–250 m²-es foltban, — tömedékanyag nyerése céljából létesített mesterséges feltárásban — bukkantak a felszínre. A lelőhelyen feltárt, szálban álló képződmények vastagsága 3–6 m között változott. (Megjegyzendő, hogy a feltárás az egyes látogatások során más és más képet mutatott, a munkálatok előrehaladásának függvényében). A feltárt rétegsorban a homoküledékek domináltak (sárga színű, közép- és finomszemű homok, laza homokkő, helyenként meszes kötőanyagú, keményebb homokkő-konkréciókkal), amelyekben közbetelepülésként észleltük a jó megtartású növénymaradványokat bezáró sárgásszürke, szürkésfehér agyag- és agyagmárga rétegeket. Ez utóbbiak vastagsága mindössze néhány dm-t (maximálisan 60–80 cm-t) tett ki. A környező homoküledékekben elszórtan szármaradványok, rossz megtartású levéllenyomatok, és többnyire kisméretű, közepes–rossz megtartású puhatestűek (leginkább tengeri környezetet jelző kagylók) fordultak elő.

A molluszkafauna alapján a feltárt képződmények a Mányi Formációba sorolhatók. A Patár-hegy környezetében számos eocén barnakőszenet kutató fúrás is igazolta a Formáció jelenlétét.

A Mányi Formáció a Dunántúli-középhegység ÉK-i térségében általánosan elterjedt: a Dunazug- és Budai-hegységtől a Vértes–Gerecse Ny-i előteréig mind felszínről, mind fúrásokból jól ismert. Jelentős a Zsámbéki-, Mányi- Nagyegyházi-, Tarjáni- és Tatabányai-medence földtani felépítésében. Típusterülete a mányi eocén szénmedence és környéke. A Formáció leírása Bálditól (1969) származik, az ő nevéhez fűződik a puhatestű fauna feldolgozása, a képződmények faciológiai, paleoökológiai értékelése is (Báldi 1973). A formáció részletes kőzettani leírása Korpás (1981) munkájában olvasható.

A Mányi Formációt túlnyomóan finomszemű törmelékes üledékek (homok, kőzetliszt, agyag és ezek kötött változatai) váltakozásából felépülő csökkentsósvízi sekély-lagunáris (alárendelten normálsósvízi és édesvízi közbetelepüléseket tartalmazó) rétegsor jellemzi, amelyben alárendelten kavicsos közbetelepülések, valamint lokálisan kőszénzsinórok is megfigyelhetők.

Elterjedési területén a Mányi Formáció eocén vagy idősebb képződményekre, lokálisan kora-oligocén üledékekre (Óbaroki Formáció, Kiscelli Agyag Formáció) települ. Ny felé — a Vértes és Gerecse Ny-i előterében — kivékonyodik, legnyugatabbi előfordulásai Kocs–Bokod–Nagyigmánd környezetében fúrásokban mutathatók ki, ahol képződményei a Csatkai Formáció szárazulati üledékei közé települnek (Báldi 1985, Báldi & Tari 1989). A ’Tatabánya–Patár-hegy’ barnakőszénkutató fúrások adatai alapján a lelőhely térségében a Mányi Formáció alatt nagy valószínűséggel szintén Csatkai üledékek települnek.

A KÉK felől előrenyomuló tenger — amely a Mányi Formáció üledékeit rakta le — a Vértes–Gerecse Ny-i előterében kialakult parti síkságot a kiscelli korszak végén érhette el; a területen elegyesvízi–sekélytengeri üledékképződési környezet alakult ki, amely az egri korszak folyamán fennállt. E terület része volt a vizsgált lelőhely is. Az Ipari Park feltárásának képződményei a növénymaradványok alapján a késő-oligocén folyamán rakódhattak le.

 

 

 

 

A több, mint 150 leltári tételből álló, háromszáz növénylenyomat fölötti gyűjtemény, levél – és terméslenyomatokat tartalmaz. A növények megtartása igen jó, ami abból adódik, hogy finomszemű agyagos rétegekben maradtak fenn, makromorfológiai bélyegeik így kiválóan tanulmányozhatóak. Ugyanakkor kutikulás maradványok nem, vagy csak elvétve, rossz megtartással találhatók a lelőhelyen. Az üledékben, a réteglapok mentén tömegesen fordulnak elő a növények, főként levéllenyomatok, amelyek már a gyűjtés során is előtűnnek. Teljes kibontásuk mechanikus eszközökkel, vizsgálatuk Olympus SZX9 kutató sztereomikroszkóppal az MTM ősnövénytani gyűjteményében történt. A teljes anyag ugyancsak itt, az MTM ősnövénytani gyűjteményében kerül egyedi leltárba és elhelyezésre.

 

 

 

Fajlista

Pronephrium stiriacum (Unger) Knobloch & Kvaček

Glyptostrobus europaeus (Brongniart) Unger

Taxodium dubium (Sternberg) Heer

Daphnogene cinnamomifolia (Brongniart) Unger

Nyssa sp. termés

Quercus rhenana (Kräusel & Weyland) Knobloch & Kvacek

Alnus oligocaenica Andreánszky

Alnus sp. termés

„Rhamnus” warthae Heer

 

A lelőhelyen uralkodó mennyiségben van jelen egy páfrányfaj, a Pronephrium stiriacum, amelynek nagy szárnyas levélrészletei, csaknem teljes levelei fennmaradtak, több esetben még a spóratartók is megfigyelhetők rajtuk. Ugyancsak igen gyakori a mocsárciprus (Taxodium dubium), valamint a „Rhamnus” warthae, amely az eddigi kutatások szerint a Belső Kárpáti Térség egri emeletére jellemző endemikus mocsári növény (Hably 2001).

Az eddig előkerült fajok jó vízellátású, mocsári környezetre vallanak, így a páfrány (Pronephrium stiriacum), a mocsárciprusfélék (Glyptostrobus europaeus, Taxodium dubium), a Nyssa, az éger (Alnus oligocaenica) mind a földtörténeti múltbeli, mind jelenlegi rokonsági körének elterjedései ezt támasztják alá. A „Rhamnus” warthae kihalt növényfaj összes tömeges előfordulását mocsári környezetből ismerjük. A ritkább előfordulású Quercus rhenana korábbi előfordulása az egri Wind-téglagyár felső flórájából szintén mocsári környezetre vall. A babérfélékhez tartozó Daphnogene is gyakran jelentkezik meleg mocsári környezetben a neogén folyamán. Mindez azt mutatja, hogy intrazonális, edafikus vegetáció maradványát találtuk ezen a lelőhelyen.

Mivel a növénylenyomatok jó megtartásúak, és a nagy, szárnyas páfránylevelek is épségben maradtak fenn, közel autochton fosszilizációra következtethetünk, ugyanis már kisebb szállítódásnál is apró szárnydarabokra töredeztek volna a páfránylevelek. A rétegeken fekvő nagy, csaknem ép levelek nyugodt rétegzettségre utalnak. A késő-oligocén sekély tengerének valamely védett öblébe, közvetlen közelről hullottak be az ott élő növények levelei, vagy csak igen rövid szállításon estek át.

A klimatológiai értékelésnél figyelembe kell vennünk, hogy a maradványok nem zonális, hanem intrazonális társulásból származnak. Ugyanakkor többségük mégis jól jelzi a hőmérsékleti viszonyokat. A Daphnogene, mint babérféle kimondottan szubtrópusi elem, de a Nyssa és a Taxodium is a meleg, szubtrópusi mocsarak lakója (ld. manapság a floridai mocsárerdők). A „Rhamnus” warthae, a Quercus rhenana, és az éger (Alnus oligocaenica) földtörténeti előfordulásai, elsősorban az egri Wind-téglagyári leletegyüttes alapján, ugyancsak meleg, szubtrópusi klíma valószínűségét támasztja alá. A mocsári élőhely nyilván csapadékos, párás környezetet feltételez, amelyet a talaj jó vízellátása is támogatott.

 

 

 (a felsorolt rétegtani egységek összhangban vannak a Magyar Rétegtani Bizottság (MRB) legutóbb közzétett litosztratigráfiai rendszerében (Császár szerk. 1997) közzétett elnevezésekkel)

 

Magyarországon számos egri korú ősnövénylelőhelyet ismerünk. Új lelőhelyünkhöz térben legközelebb álló Vértesszőlős-Baromállás lelőhely ugyancsak a Mányi Formációba tartozik, azonban ott a beágyazó üledék durvább szemcsés. Habár találunk azonos fajokat a két lelőhely között, mint pl. a Taxodium dubium Daphnogene cinnamomifolia, Alnus oligocaenica, számos eltérés is mutatkozik. Vérteszőlős-Baromállás egyik uralkodó faja, az Ulmus pyramidalis Goeppert eddig egyáltalán nem került elő új lelőhelyünkről, és rajta kívül számos járulékos elem sem, mint pl. a hüvelyesek, amelyek szubtrópusi nyílt erdős vegetációra utalnak, vagy a Platanus neptuni (Ettingshausen) Bůžek, Holy & Kvaček, amely szintén melegigényes ártéri erdei faj. A Smilax szubtrópusi kúszócserje, mely a liánszint kialakításában vett részt szintén csak Vértesszőlős-Baromállás lelőhelyéről ismert.

Ugyanakkor az új lelőhelyen oly’ gyakori páfrány, a Pronephrium stiriacum egyáltalán nincs jelen a korábbi lelőhelyen. Mind a szedimentológiai, mind a florisztikai különbségek arra utalnak, hogy Vérteszőlős-Baromállás peremibb helyzetű volt, ezáltal sekélyebb vízi, ahol nagyobb szerepet kapott a folyóvizek által is befolyásolt ártéri vegetáció, akárcsak a víztől távolabbi zonális vegetáció is a mocsári mellett. A klíma szempontjából azonban egybehangzóan szubtrópusi meleg, csapadékos éghajlat mutatható ki.

A Mányi Formációban további szórvány lelőhelyek Tatabánya-Turul mozi, Tarján útbevágás (Skoflek I. gyűjtéséből), ahonnan rossz megtartású, csekély számú maradvány került elő. Ezeken a lelőhelyeken a Mányi Formáció uralkodó fajai kerültek elő meghatározható állapotban, így a Daphnogene, Ulmus, Leguminosae (Hably 1992a).

 

A Mányi Formáció elterjedési területétől ÉK-re, a Budai-hegységben és a Dorogi-medencében a Kiscelli Agyagra települve található a korábban Kovačovi Formációként elkülönített (Báldi 1973) litosztratigráfiai egység, amely a Mányi Formáció laterális ekvivalense (Báldi 1976, 1998). Számos, köztük több jelentős ősnövénylelőhely ismert ebből a képződményből is, így Verőcemaros (Hably 1982), Kesztölc (Hably 1988), Nagysáp (Hably 1989), Pomáz (Hably 1992b, 1994), Csörög (Vitális & Zilachi 1952, Hably 1992a), Tokod (Hably 1992a), és nagy valószínűséggel Csolnok (Erdei & Wilde 2004) is ide sorolható. A Daphogene mellett a Platanus neptuni, Engelhardia orsbergensis, E. macroptera, Ulmus pyramidalis, Leguminosae általában valamennyi lelőhelyen uralkodó. A „Rhamnus” warthae csak ritka járulékos elemként jelenik meg a legtöbb lelőhelyen, kivéve Csolnokon, ahol az egykori szénbányából, a szénközeli agyagos rétegekben ugyancsak tömegesen fordul elő. Ez a flóra sok mocsári fajt tartalmaz, s így tatabányai új lelőhelyünkkel jelentős florisztikai hasonlóságot mutat. Közös elemeik a Pronephrium stiriacum, Taxodiaceae, „Rhamnus” warthae, Daphnogene cinnamomifolia.

Mindössze Máriahalom és Solymár felső oligocénjéből kerültek elő rossz megtartású szórványleletek. Felismerhető módon csupán néhány taxon fosszilizálódott, mint a Daphnogene, Pinus sp., Quercus sp.

 

A felső oligocén Eger környéki rétegei tartoznak ide. Megemlítendő Andornaktálya (Hably 1993), kiemelkedő azonban az Eger-Wind téglagyári lelőhely, amely az egri emelet sztratotípus szelvénye is egyben. A gazdag, több rétegben található növényi leletek közül az un. felső flóra tartozik az Egri Formációba. Ez, a klasszikusnak számító, sokat kutatott lelőhely (Andreánszky 1966, Kvaček & Hably 1991) mocsári, edafikus növényeggyüttest tartalmaz, akárcsak új lelőhelyünk, amelynek minden faja megtalálható az egri lelőhelyen is. Közös elemeik a Pronephrium stiriacum, Taxodiaceae, „Rhamnus” warthae, Daphnogene cinnamomifolia, Alnus oligocaenica, Quercus rhenana.

 

 

 

A tatabányai Ipari parkból előkerült ősnövénymaradványok a felső oligocén kort támasztják alá. A flórában szinte kizárólagosan mocsári elemek vannak jelen, ezáltal mocsári környezetet, intrazonális, edafikus vegetációt rekonstruálhatunk, mely vegetáció többszintes volt, megtaláljuk benne a páfrányok alkotta gazdag gyepszintet, a cserje-ill. alacsonyabb lombkoronaszintet (Daphnogene, Alnus, „Rhamnus” warthae), valamint a magasabb lombkoronaszintet (Glyptostrobus, Taxodium, Quercus, Nyssa). A klíma minden kétséget kizáróan meleg szubtrópusi volt, mivel az itt található fajok mindegyike melegigényes. Az egyetlen, „arktotercier” elemnek nevezhető faj, az Alnus oligocaenica, nem a klíma romlása miatt jelent meg, hanem intrazonális elemként férkőzött be a szubtrópusi flórába (Hably 1992a).

Valamennyi egri korú flóra összehasonlításában arra a megállapításra jutottunk már korábban is (Hably 1992a), hogy meglehetősen egységes volt ekkor a flóra. Kisebb különbségek az eltérő vegetációtípusoknál mutatkoznak (zonális, intrazonális vegetációról van-e szó), részben pedig tafonómiai okokra vezethetők vissza, nevezetesen a beágyzó kőzet szemcseméretének összetételére (Hably & Szakmány 2006).

 

 

 

Andreánszky, G. (1966): The Upper Oligocene Flora of Hungary. Analysis of the site at the Wind Brickyard, Eger. — Stud. biol. hung. 5: 1–151.

Ambrus, B. & Hably, L. (1979): Eriophyes daphnogene sp. n., a fossil gall from the Upper Oligocene in Hungary. — Annls hist.-nat. Mus. natn. hung. 71: 55-56.

Báldi, T. (1969): On the Oligocene and Miocene Stages of the Central Paratethys and on the Formations of the Egerian in Hungary. — Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Geologica, Tom. XII., pp. 19–28.

Báldi, T. (1973): Mollusc Fauna of the Hungarian Upper Oligocene (Egerian). Studies in Stratigraphy, Palaeoecology, Palaeogeography and Systematics. — Akadémiai Kiadó, Budapest, 511 pp.

Báldi, T. (1976): A Dunántúli Középhegység és Észak-Magyarország oligocénjének korrelációja. — Földtani Közlöny 106(4): 407-424.

Báldi T. (1983): Magyarországi oligocén és alsómiocén formációk. — Akadémiai Kiadó, Budapest, 293 p.

Báldi T. (1985): Jelentés az SzM–4/1985. munkáról. 1. Esztergom E–123. sz. fúrás, 2. Oroszlány–2348 sz. Fúrás, 3. Somlyóvásárhely. — ELTE Általános és Történeti Földtani Tanszék, Kézirat

Báldi T. (1998): Magyarország epikontinentális oligocén képződményeinek rétegtana. In: Bérczi I. & Jámbor Á. szerk.: Magyarország geológiai képződményeinek rétegtana. — A MOL Rt. És a MÁFI kiadványa, Budapest, 517 p., ebből Báldi pp. 419–435.

Báldi T. & Tari G. (1989): Jelentés az Oroszlány O–2386. sz. Mélyfúrás oligocén rétegeiről és azok ciklusvizsgálattairól. — ELTE Általános és Történeti Földtani Tanszék, Kézirat

Császár G. szerk. (1997): Basic Litostratigraphic Units of Hungary (Charts and short descriptions) – Magyarország litosztratigráfiai alapegységei (Táblázatok és rövid leírások) – A Magyar Állami Földtani Intézet kiadványa, Budapest, 114 p.

Dilcher, D. (1974): Approaches to the identification of Angiosperm leaf remains. — The Botanical Review 40(1): 1-145.

Erdei, B. & Wilde, V. (2004): An Oligocene leaf assemblage from Csolnok, Dorog basin, N Hungary. — Revue de Paléobiologie, Genéve 23(1): 117-138.

Gyalog L. & Budai T. szerk. (2004): Javaslatok Magyarország földtani képződményeinek litosztratigráfiai tagolására. — A Magyar Állami Földtani Intézet Évi Jelentése. 2002, pp. 195–232.

Hably, L. (1976): Oligocén páfrányok Vértesszőlős környékéről. — Botanikai közlemények, 63(3): 195-197.

Hably, L. & Csaba, A. (1977):A New Smilax L. Specimens from the Upper Oligocene of Vértesszőlős (Hungary).— Annls hist.-nat. Mus natnl. hung., 69:23-27.

Hably, L. (1979a): A vértesszőlősi Baromállás oligocén flórája. — A tatai Herman Ottó Körök Munkái, 6: 137-140.

Hably, L. (1979b): Egerian macroflora from the surroundings of Tatabánya (Western Hungary), and its relations to the Egerian of the Central Paratethys. — Annls. Geol. Pays Hellén. Tome hors serie 1979. fasc. II. pp. 483-490.

Hably, L. (1982): Egerian (Upper Oligocene) Macroflora from Verőcemaros (Hungary). — Acta bot. hung. 28(1-2): 91-111.

Hably, L. (1983):Az oligocén flórakutatás újabb eredményei. — Botanikai közlemények, 70(1-2): 5-11.

Hably, L. (1988): Egerian fossil flora from Kesztölc, NW Hungary — Studia bot. hung. 20: 33-61.

Hably, L. (1989): The oligocene flora of Nagysáp. - Fragmenta Min. et Pal. 14: 83-99.

Hably, L. (1990): Egerian plant fossils from Vértesszőlős, NW Hungary. — Studia botanica hungarica, 22:3-78.

Hably, L. (1992a): Magyarország oligocén flórája. – Kandidátusi értékezés, kézirat, 116 pp.

Hably, L. (1992b): A palaeoflora of zonal vegetation from the Egerian (Upper Oligocene) of Pomáz, Hungary. In: (ed) Kovar-Eder, J.: Palaeovegetational development in Europe, pp. 153-157.

Hably, L. (1993): Egerian macroflora from the Andornaktálya sandpit (Hungary). Studia Botanica Hungarica, 24: 5-22.

Hably, L. (1994): Egerian plant fossils from Pomáz, Hungary. Fragm. Mineral. Palaeont. 17:5-70.

Hably, L. (2001): "Rhamnus" warthae Heer, an important element of the Central Paratethyan region during the Egerian.— Studia bot. hung. 32: 5-12.

Hably, L. & Szakmány, Gy.(2006): Prospects of flora and vegetation reconstructions dependent on sediment petrological conditions, exemplified by eight Egerian floras of Hungary. — Geobios, Elsevier, 39: 385-393.

Korpás L. (1981): A Dunántúli-középhegység oligocén – alsómiocén képződményei. — a Magyar Állami Földtani Intézet Évkönyve 64., 140 p.

Kvaček, Z. & Hably, L. (1991): Notes on the Egerian stratotype flora at Eger (Wind brickyard), Hungary, Upper Oligocene. — Annls hist.-nat. Mus. natn. Hung. 83:49-82.

 

 

Fotók feliratai:

Pronephrium stiriacum (Unger) Knobloch & Kvaček

Glyptostrobus europaeus (Brongniart) Unger

Taxodium dubium (Sternberg) Heer

Daphnogene cinnamomifolia (Brongniart) Unger

Nyssa sp. termés

Quercus rhenana (Kräusel & Weyland) Knobloch & Kvacek

Alnus oligocaenica Andreánszky

Alnus sp. termés

„Rhamnus” warthae Heer